Érdekes jogesetek, ügyek

Az örökléssel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókról szóló cikksorozatomat a törvényes öröklésre vonatkozó rendelkezések ismertetésével folytatom. Előző cikkeimben is felhívtam a figyelmet arra az öröklési jogi alapelvre, hogy az öröklés rendjét elsődlegesen az örökhagyó végakarata határozza meg: a törvény csak abban az esetben határozza meg, jelöli ki az örököst, örökösöket, ha az örökhagyó nem nevezett örököst vagy nem a teljes hagyatékra vonatkozóan nevezett örököst. Azt mondhatjuk tehát, hogy a törvényes öröklési rendnek hézagpótló szerepe van, ám mivel a végintézkedés tétele hazánkban még nem tekinthető általánosnak, a törvényes öröklés érvényesül a hagyatéki eljárások zömében.

A törvényes öröklés rendje szerint csak az öröklésre jogosultak körében (a Ptk-ban) felsorolt személyek minősülnek törvényes örökösnek. A törvény nemcsak az örökösök személyi körét, hanem az öröklésük sorrendjét is szigorúan meghatározza. A törvényi sorrendben előbb álló örökös mindig megelőzi a mögötte állókat. Törvényes örökös első sorban az örökhagyó gyermeke, több gyermek pedig fejenként egyenlő részben örököl. Nem gyűrűzött még be a köztudatba teljesen az új Ptk-ban rögzített változás, mely a túlélő házastársat is „egy szintre” emelte a gyermekkel. Ő egyrészt holtig tartó haszonélvezeti jogot örököl az örökhagyóval közösen lakott lakáson és a hozzá tartozó berendezési és felszerelési tárgyakon, emellett egy gyermekrész illeti meg a hagyaték többi részéből. Egy leegyszerűsített példával szemléltetve ez azt jelenti, hogy ha egy édesapa után 2 gyermeke és házastársa maradt, akkor a törvényes rend szerint azon a lakáson, amelyet az örökhagyóval közösen laktak (és az édesapa kizárólagos tulajdonában állt különvagyonként), holtig tartó haszonélvezeti jogot örököl az özvegy, a két gyermek pedig ½-½ arányban válik tulajdonossá, a hagyaték többi tárgyait pedig 1/3-1/3-1/3 arányban öröklik.

A végintézkedés két formája, a végrendelet és az öröklési szerződés legfontosabb szabályairól előző írásaimban tájékoztattam Önöket. Mai cikkemet a harmadik végintézkedési típusnak, a halál esetére szóló ajándékozásnak szentelem.

A halál esetére szóló ajándékozás a végintézkedések körében ritkábban fordul elő. Ez egy olyan speciális ajándékozási szerződés, amelyben az ajándékozás azzal a feltétellel történik, hogy a megajándékozott az ajándékozót túléli. A halál esetére szóló ajándékozás tehát ingyenes tulajdonátruházó, kétoldalú jogügylet, melynek eredményeképpen a tulajdonjog az örökhagyó halálakor száll át a megajándékozottra (örökösre). Fontos kiemelni, hogy a megajándékozott nem osztozik a hagyatéki terhekben, emiatt lehet olyan élethelyzet, hogy akkor is érdemes a halál esetére szóló ajándékozás jogintézményét alkalmazni, ha egyébként a törvényes öröklési rend szerint is a megajándékozott örökölne.

Halál esetére szóló ajándékozás elkészítésekor az öröklési szerződés szigorúbb alakiságait kell alkalmazni, tehát:

• készítése idejének az okiratból ki kell tűnnie;
• az ajándékot a megajándékozottnak el kell fogadnia;
• ingatlan esetében ügyvéd által ellenjegyzett magánokiratba vagy közokiratba kell foglalni;
• folyamatos oldalszámozással kell ellátni és
• két tanúnak aláírásával szükséges igazolni, hogy a szerződő felek azt saját kezűleg írták alá vagy az azon szereplő aláírásaikat sajátjukként ismerték el.

A végintézkedés egy gyűjtőfogalom: a végrendeletet, az öröklési szerződést és a halál esetére szóló ajándékozást foglalja magában. A végrendeletekről (köz-és magánvégrendelet) az előző cikkemben foglaltam össze a legfontosabb tudnivalókat, most nézzük, mit érdemes tudni az öröklési szerződésről!

Nevéből adódóan az öröklési szerződés egy kétoldalú jogügylet: az örökhagyó a vele szerződő felet a magának, illetve a szerződésben meghatározott harmadik személynek nyújtandó tartás, életjáradék, illetve gondozás ellenében örökösévé nevezi; a másik fél pedig kötelezettséget vállal a tartás, életjáradék, illetve gondozás teljesítésére. Az előbbi definícióból következően megkülönböztetünk tartási-gondozási jellegű, valamint életjáradéki jellegű szerződéseket, de a két típus kombinálható is, így a vegyes fajta is elképzelhető. A tartási-gondozási jellegű öröklési szerződés esetében az örökössé nevezés „ellentételezése” egy természetben nyújtott szolgáltatás: az örökhagyó gondozása (személyes törődés, ápolás, gyógykezeltetés) és esetleges anyagi támogatása. Az életjáradéki jellegű öröklési szerződésnél a személyes elem kevésbé dominál, ebben az esetben egy meghatározott pénzösszeg vagy más helyettesíthető dolog időszakonként visszatérő szolgáltatására vállal kötelezettséget az örökössé nevezett fél. Egyik szerződéstípus sem keverendő össze a tartási szerződéssel vagy az életjáradéki szerződéssel, melyekről a következő cikkemben lesz szó! Az öröklési szerződések közös vonása ugyanis az – szemben a tartási és életjáradéki szerződéssel – hogy az örökhagyó örökössé nevezi a vele szerződőd felet, azaz a gondozás, tartás vagy életjáradék fizetés ellentételezéseként utólag, a halála bekövetkezését követően juttat vagyont, általában ingatlanvagyont. Mindaddig tehát, amíg az örökhagyó életben van és számára tartást-gondozást nyújt a szerződő fél, nem történik vagyonátruházás! Ez a szerződéstípus kellőképpen védi tehát az örökhagyót. A szerződő partner sem marad azonban jogi védelem nélkül, mert az öröklési szerződéssel lekötött ingatlanra az örökhagyó bejegyzési engedélye nélkül jegyeztethet be elidegenítési és terhelési tilalmat az ingatlan-nyilvántartásba. Az öröklési szerződésre szintén szigorú alaki szabályok vonatkoznak, így elkészítéséhez érdemes ügyvéd közreműködését igénybe venni!

A Polgári Törvénykönyv rögzíti, hogy örökölni végintézkedés vagy törvény szerint lehet. Ez egyszersmind sorrendiséget is jelent: az öröklés rendjét elsősorban az örökhagyó végintézkedése határozza meg, végintézkedés hiányában vagy a végintézkedéssel ki nem merített hagyatéki részre pedig a törvényes öröklési rend érvényesül.

Nézzük tehát először a végintézkedésekre vonatkozó szabályokat dióhéjban! Magyarországon érvényesül a végintézkedés szabadságának elve, azaz az örökhagyó a halála esetére a vagyonáról – vagy annak egy részéről – végintézkedéssel szabadon rendelkezhet. E rendelkezési szabadságnak szűk körben van azonban korlátja (kötelesrész, illetve osztályrabocsátási kötelezettség), de ezekre – a terjedelmi korlátok miatt – nincs módom kitérni. Fontos szabály, hogy végintézkedési nyilatkozatot csak személyesen lehet tenni, meghatalmazott útján nem. Cselekvőképtelen személy (kiskorú vagy gondnokság alatt álló nagykorú) nem tud végrendelkezni vagy halála esetére vagyonáról más módon rendelkezni.

Végrendelkezni közvégrendelettel vagy írásbeli magánvégrendelettel lehet, szóbeli végrendelkezésnek csak kivételes esetben lehet helye. Közvégrendelet közjegyző előtt tehető, a közjegyző a személyesen kijelentett végakaratot közjegyzői okiratba foglalja és bevezeti a Végrendeletek Országos Nyilvántartásába. Aki vak, írástudatlan vagy olvasásra vagy nevének aláírására képtelen állapotban van, írásbal kizárólag közvégrendeletet tehet.

Az írásbeli magánvégrendeletet az örökhagyó akár maga írhatja, akár mással írathatja. Alakiságára szigorú szabályok vonatkoznak, melyek az okirat valódiságának az ellenőrizhetőségét szolgálják, ezért mindenképpen érdemes ügyvéd közreműködését kérni a magánvégrendelet elkészítéséhez. Az alaki kellékek hiánya a végrendeletet érvénytelenné teheti, ezáltal előadódhat, hogy nem tud érvényesülni az örökhagyó végakarata!

A társasházi működés jogszerűségének kérdéskörét lezárva az elkövetkezendő hetekben új témával foglalkozom, az öröklés szabályaival.

Az új Polgári Törvénykönyv 2014-es hatályba lépésével az öröklési jog területén viszonylag jelentős változás következett be, mely azonban még nem „ment át” teljességgel a köztudatba annak ellenére, hogy 8 éve alkalmazandó szabályokról van szó. Emiatt éreztem szükségét az öröklési jog szabályaival kapcsolatos tájékoztatásnak. Az új Ptk. a túlélő házastárs törvényes öröklési jogi státuszán változtatott jelentősen, mind a leszármazó(k) melletti öröklés, mind a leszármazó(k) hiányában történő öröklés esetében. Változtak valamelyest a végintézkedési jogot érintő előírások is, illetve a kötelesrészre vonatkozó rendelkezések. E szabályokról részletesen szót ejtek majd.

Kezdjük azonban a témát az öröklési jog általános elveivel! A magyar jog szerint az öröklés az örökhagyó halálával a törvény erejénél fogva azonnal és automatikusan bekövetkezik. Az öröklés beálltához nem szükséges tehát semmilyen más jogcselekmény vagy az örökös elfogadó nyilatkozata. Az örökhagyó halálának pillanatában a teljes vagyona (hagyatéka) átszáll az örökösre (vagy örökösökre), aki ettől az időponttól kezdve gyakorolhatja a hagyaték tárgyai felett a tulajdonos jogait és terhelik a tulajdonos kötelezettségei is. A közjegyzői hagyatékátadó végzés az a döntés, amely az öröklés (közhiteles) tanúsítására szolgál, illetve ami alapján a tulajdonosi jogok bejegyzésre kerülhetnek pl. az ingatlan-nyilvántartásba. Szintén fontos alapelv, hogy a hagyaték, mint egész száll át az örökösökre: a jogutódlás tehát kiterjed a hagyatéki aktív vagyonra és a tartozásokra is: az örökös az aktívákat és passzívákat, mint egészet szerzi meg. Nem képezik azonban a hagyaték tárgyát az örökhagyó személyiségi jogai, illetve az örökhagyó személyéhez kapcsolódó vagyoni jogok sem pl. haszonélvezeti jog, tartásdíjhoz való jog.

Következő cikkemben a törvényes és a végintézkedésen alapuló öröklési rend egymáshoz való viszonyáról szólok néhány szót, illetve a végintézkedés szabályairól.

Cikksorozatom előző részében a társasházak alapdokumentumairól tájékoztattam a kedves Olvasóimat, a mai írásomban pedig azt mutatom be dióhéjban, hogy e dokumentumok alapján az egyes társasházi szerveknek milyen feladataik vannak a jogszerű működés érdekében.

1. A társasház legfőbb döntéshozó szerve a közgyűlés, melyet évente legalább egyszer tartani kell. A közgyűlést a közös képviselő vagy az intézőbizottság elnöke hívja össze és azon valamennyi tulajdonos részt vehet és szavazhat, a tulajdonostársakat tulajdoni hányaduk arányában illeti meg a szavazati jog. A közgyűlés dönt többek között az alapító okirat módosításáról, a közös tulajdonban álló épületrészek használatáról, a közös képviselő vagy az intézőbizottság és a számvizsgáló bizottság megválasztásáról, felmentéséről és díjazásáról, a közösséget érintő kötelezettségek vállalásáról (pl. a társasház felújítása érdekében hitelfelvétel), a társasház éves költségvetésének elfogadásáról.
2. A közösség ügyintézését kötelezően a közgyűlés által megválasztott közös képviselő (egy személyben) vagy intézőbizottság (testületi szerv) látja el. A közös képviselő vagy az intézőbizottság köteles a közgyűlés határozatait előkészíteni, végrehajtani és nyilvántartani, beszedni a tulajdonosokat terhelő közös költséget és minden szükséges intézkedést megtenni az épület fenntartásának biztosítása érdekében. A közös képviselő vagy az intézőbizottság elnöke jogosult a közösség képviseletének ellátására is bíróság vagy más hatóság előtt, elkészíti a társasház éves költségvetési tervét és éves elszámolását, melyet a közgyűlés elé terjeszt. A közös képviselővel szemben szigorú összeférhetetlenségi szabályokat fogalmaz meg a jogszabály.
3. Abban a társasházban, amelyben 25 lakásnál több lakás van, a közösség gazdálkodásának ellenőrzésére számvizsgáló bizottságot kell választani. A számvizsgáló bizottságot a tulajdonostársak maguk közül választják, a bizottság legalább egy elnökből és két tagból áll. A bizottság bármikor ellenőrizheti a közös képviselő ügyintézését, havonként ellenőrzi a közösség pénzforgalmát, véleményezi a közgyűlés elé terjesztett javaslatot, továbbá javaslatot tesz a közös képviselő díjazására és összehívja a közgyűlést, ha a közös képviselő az erre vonatkozó kötelességének nem tesz eleget. A számvizsgáló bizottsággal nem rendelkező társasház közösségének ellenőrzési jogkörét és feladatait az SZMSZ-ben kell megállapítani, a szabályzat előírhatja, hogy e feladatokat évente a közgyűlés határozatával felhatalmazott tulajdonostárs látja el.

Legközelebbi cikkemben azt foglalom majd össze, hogy mit kell szem előtt tartaniuk a társasházaknak a jogszerű működésük érdekében, illetve hogy mik a következményei a fenti szabályok be nem tartásának.

Cikksorozatom előző részét azzal a figyelemfelhívással zártam, hogy a társasházi törvényben foglalt rendelkezések betartása komoly kihívás elé állíthatja a társasháztulajdonosokat és a társasházban élőket. Mai írásomban a társasházak jogszerű működésének követelményeiről ejtek néhány szót. Először is a társasháznak rendelkeznie kell a következő alapdokumentumokkal:

1. Alapító okirat: az a dokumentum, amellyel a társasház, mint jogintézmény létrejön és amely benyújtásával a földhivatal bejegyzi a társasházat az ingatlannyilvántartásba. Az alapító okiratot módosítani szükséges, ha valamilyen változás áll be, ez tipikusan a külön tulajdonú vagy a közös tulajdonban maradó ingatlanrészek tekintetében szokott bekövetkezni (pl. megváltozik egy lakás belső elrendezése, nő vagy csökken egy lakás alapterülete, a közös tulajdon egy része értékesítésre kerül, új albetéttel bővül a társasház stb.). Az alapító okirat módosításához valamennyi tulajdonos hozzájárulása szükséges és azt be kell nyújtani a földhivatalnak az ingatlan-nyilvántartáson történő átvezetés céljából.
2. Szervezeti-működési szabályzat (SZMSZ): a társasházi működés dokumentuma, mely 6 lakásnál több lakást tartalmazó társasházak esetében kötelezően elkészítendő. Tartalmazza a közösség szerveit (közgyűlés, közös képviselő, számvizsgáló bizottság), azok feladatait, a tulajdonosok és szervek jogait és kötelezettségeit, rögzíti a közös költség viselésének szabályait. Megalkotásához a közgyűlés egyszerű szavazattöbbségű határozata elegendő. A szervezeti-működési szabályzatot, illetve módosítását az ingatlan-nyilvántartási iratokhoz csatolni kell.
3. Házirend: az SZMSZ része, melyben az egyes lakásokban, a közös helyiségekben betartandó magatartási szabályok kerülnek összegzésre (pl. lakáson belüli építési-szerelési munka és zajjal járó más tevékenység végzése, dohányzásra vonatkozó szabályok a közös tulajdonban álló ingatlanrészekben, takarítás rendje stb.). A házirend szabályait a lakás mindenkori használója köteles betartani.

Mivel e dokumentumok határozzák meg a társasházi élet kereteit, fontos, hogy a valós igényeknek és a hatályos jogszabályoknak megfelelő legyen a tartalmuk! Következő cikkemben a társasház szerveit mutatom be röviden, közérthetően.

Társasházat fennálló vagy felépítendő épületre lehet alapítani, de feltétele, hogy abban legalább két, külön tulajdonként bejegyezhető lakás, illetőleg nem lakás céljára szolgáló helyiség legyen vagy legyen kialakítható. Az alapítás az ingatlan valamennyi tulajdonostársa alapító okiratban kifejezett alapítási elhatározással (konszenzussal) létesíthet. Az alapításhoz a társasháztulajdonnak az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése is szükséges, mely a közokiratba vagy ügyvéd (kamarai jogtanácsos) által ellenjegyzett magánokiratba foglalt alapító okirat alapján történik. Az alapító okiratban meg kell határozni:

• a külön tulajdonba kerülő lakásokat, nem lakás céljára szolgáló helyiségeket (alaprajz alapján);
• a közös tulajdonban álló épületrészekből és a földrészletből az egyes tulajdonostársakat megillető – a külön tulajdonba kerülő lakáshoz tartozó – tulajdoni hányadot és ezek meghatározásának módját;
• a közös tulajdonba kerülő épületrészek felsorolását;
• az ingatlan-nyilvántartás szabályai által megkívánt egyéb adatot, jogot és tényt;
• a közösség közös nevét, amely egyéb megjelölés hiányában a társasház címe, a társasház megjelöléssel együtt.

Maga az alapítás sokszor az egyszerűbb történet a módosításhoz és a társasház működéséhez képest, hiszen alapításkor általában konszenzus van a tulajdonostársak között. A társasház ugyanis általában előrelépést jelent a közös tulajdoni formával szemben, mely sokszor megelőz egy-egy társasház-alapítást. A társasházat azért szokták preferálni a közös tulajdonnal szemben, mert abban minden különálló lakóegység külön helyrajzi számot, albetétet kap, azzal minden tulajdonostárs önállóan rendelkezhet, így tisztább, egyszerűbb a jogi helyzet például egy adásvétel során. Arra azonban mindenképpen felhívom a figyelmet, hogy a társasházi törvényben foglalt rendelkezések betartása bizony komoly odafigyelést igényel a társasházi működés során, így vannak olyan helyzetek, amikor egy közös tulajdonú ingatlannal kapcsolatos döntéshozatal – jól megszövegezett használati megállapodással – egyszerűbb a tulajdonostársak számára!

Ahogy a cikksorozat előző részében ígértem, a szomszédjogi problémák esetén általam ajánlott megoldási lehetőségekről szólok néhány szót. Nem győzőm hangsúlyozni a kommunikáció fontosságát: először is mindenképpen beszéljünk a szomszéddal! Higgadtan, tárgyilagosan, kompromisszumot keresve. Hiszen a szomszéd csak abban az esetben fogja tudni megszüntetni a zavarást, ha szólunk neki, hogy a magatartása számunkra zavaró! Ha ez nem megy – mert érzelmileg nagyon érintettek vagyunk és nehezen fékezzük indulatainkat – kérjünk meg valakit, hogy közvetítsen. Semmiképpen ne hagyjuk, hogy elmérgesedjen a viszony! Ha nem tudunk dűlőre jutni a szomszéddal, kérjük ki egy ügyvéd tanácsát. Gyakran az is megoldást hoz, ha a szomszéd az ügyvédtől értesül róla, hogy magatartása nem jogszerű és milyen következményei lehetnek. A végső megoldás pedig – abban az esetben, ha a zavarás tűrhetetlen és a szomszéd hajthatatlan – a bírósághoz fordulás.

A fenti általános szomszédjogi klauzulán kívül vannak speciális szabályok, nevesített szomszédjogok is, melyekből most hármat emelnék ki.

• Áthullott gyümölcsök: az ingatlan tulajdonosa felszedheti a szomszédos ingatlanról hozzá áthullott terményt, ha a növény tulajdonosa a termény beszedését elmulasztotta. A közterületre hulló gyümölcsöt pedig bárki felszedheti ilyen esetben.
• Átnyúló növények: ha a szomszédos ingatlanok határvonalán álló növény valamelyik ingatlan rendes használatát akadályozza, illetve kárt okoz vagy annak veszélyével fenyeget, és az érdeksérelem más módon nem hárítható el, az ingatlan tulajdonosa követelheti, hogy azt közös költségen távolítsák el. Az ingatlan tulajdonosa akkor jogosult az áthajló ágak és átnyúló gyökerek levágására, ha azok az ingatlan rendes használatát akadályozzák, és azokat a növény tulajdonosa felhívás ellenére sem távolítja el.
• Szomszédos telek igénybevétele: a tulajdonos kártalanítás ellenében köteles a földjére való belépést megengedni, ha közérdekű munkálatok elvégzése, állatok befogása, az áthajló ágak gyümölcsének összegyűjtése, az ágak és gyökerek eltávolítása céljából vagy más fontos okból szükséges. A tulajdonos a szomszédos földet kártalanítás ellenében használhatja, ha ez a földjén való építkezéshez, bontási, átalakítási vagy karbantartási munkálatok elvégzéséhez szükséges.

Mindnyájan ismerjük a közhelyeket, hogy „A szomszéd fűje mindig zöldebb” és „Rossz szomszédság török átok”: Akármennyire is nem szeretünk közhelyeket puffogtatni, el kell ismernünk, hogy mindegyiknek van több-kevesebb valóságalapja. Mai témaként tehát a szomszédjogokat választottam, mert azt tapasztalom, hogy nagyon sok ember életét teszi terhesebbé, hogy a szomszédjával nem felhőtlen a kapcsolata. Nézzük, hogyan szabályozzák a kérdéskört a hatályos jogszabályok!

A szabályozás alapjait a Polgári Törvénykönyv teszi le azzal, hogy a tulajdonjog általános magánjogi korlátjaként rögzíti: „a tulajdonos a dolog használata során köteles tartózkodni minden olyan magatartástól, amellyel másokat, különösen a szomszédokat szükségtelenül zavarná, vagy amellyel jogaik gyakorlását veszélyeztetné.” Fontos hangsúlyozni, hogy a jogszabály a SZÜKSÉGTELEN zavarást tiltja. Joggal merül fel a kérdés, hogy ezek szerint van szükséges zavarás is??? Van, bizony. Tipikusan ilyen egy felújítás, melyet a szomszédoknak – bizonyos korlátok között – el kell viselnie. Szükséges zavarás a fűnyírás, a permetezés is vagy bármilyen ház körüli, karbantartási teendő, ami a szomszéd számára esetleg zavaró lehet. A korlátokat társasházakban jellemzően a házirend tartalmazza, kertes házak esetén pedig a józan ész diktálja. Szükséges, ám az előbbi eseteknél szerencsére sokkal ritkábban előforduló zavarás lehet a szükséghelyzet is. Példaként említhetjük, amikor egy tűzesemény helyszínére csak a szomszédos ingatlan falán áttörve lehet bejutni. A tulajdonos a szükséghelyzetbe került személytől utólag kártalanítást követelhet a zavarás miatt. Szintén szükségszerű zavarásnak minősül a közérdekű használat. Az ingatlan tulajdonosa tűrni köteles, hogy az erre jogszabályban feljogosított személyek – a feladataik ellátásához szükséges mértékben – az ingatlant időlegesen használják, arra használati jogot szerezzenek vagy az azon fennálló tulajdonjogot egyébként korlátozzák (pl. kábelek átvezetése az ingatlanon). Az ingatlan tulajdonosát ebben az esetben is kártalanítás illeti meg.

Mi tekinthető akkor szükségtelen zavarásnak? Példaként említhető az indokolatlan hangoskodás, a szomszédos épület miatt történő panorámavesztés, beárnyékolás, ha a(z újonnan épült) szomszédos épületből a másik házra, annak belsejére belátás nyílik, a kamera felszerelése, mellyel a szomszéd házára, udvarára is rálát, illetve akár a zavaró szaghatás is minősülhetnek szükségszerű zavarásnak.

Mi a teendő ilyenkor? Nem győzőm hangsúlyozni a kommunikáció fontosságát: először is mindenképpen beszéljünk a szomszéddal! Higgadtan, tárgyilagosan, kompromisszumot keresve. Hiszen a szomszéd csak abban az esetben fogja tudni megszüntetni a zavarást, ha szólunk neki, hogy a magatartása számunkra zavaró! Ha ez nem megy – mert érzelmileg nagyon érintettek vagyunk és nehezen fékezzük indulatainkat – kérjünk meg valakit, hogy közvetítsen. Semmiképpen ne hagyjuk, hogy elmérgesedjen a viszony! Ha nem tudunk dűlőre jutni a szomszéddal, kérjük ki egy ügyvéd tanácsát. Gyakran az is megoldást hoz, ha a szomszéd az ügyvédtől értesül róla, hogy magatartása nem jogszerű és milyen következményei lehetnek. A végső megoldás pedig – abban az esetben ha a zavarás tűrhetetlen és a szomszéd hajthatatlan – a bírósághoz fordulás.

A fenti általános szomszédjogi klauzulán kívül vannak speciális szabályok, nevesített szomszédjogok is, de azokról – hely hiányában – részletesen csak a következő cikkemben tájékoztatom Önöket.